Emlékezés Mindszenty hercegprímásra,
születésének 120. évfordulóján
"Akarok lenni népem lelkiismerete." (Mindszenty József)
 Mindszenty József volt az utolsó magyar bíboros, aki a hercegprímási címet viselhette hazánkban. Sokan csak a katolikus egyház és a magyar nemzet ügyéért bátran kiálló politikus-papot látták benne. Ő azonban ennél több volt. Kiváló hitszónok, író, sajtóapostol. De akár történésznek is mondható, olyan tudományos alapossággal írta meg a Padányi Bíró Márton püspökről szóló monográfiáját. A török pusztítás utáni időben, a 18. században élt püspök egyházszervezői munkásságát a maga számára is példaértékűnek tekintette.
Mi pedig elmondhatjuk, hogy Mindszenty József jelent példát számunkra Istenhez, Egyházhoz, hazához, nemzethez való ragaszkodásban. Méltó rá, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az idei évet Mindszenty Évnek nyilvánította.
1892. március 29-én Pehm József néven látta meg a napvilágot a Vas megyei Csehimindszenten. (A Mindszenty nevet 1941-ben vette fel szülőfaluja neve után.) Édesapja 20 holdas gazda volt, aki erkölcsi tartása miatt kiérdemelte a falu bírójának lenni. Édesanyja Kovács Borbála. Ő volt a hat gyermek között az elsőszülött, de csak maga és két húga érte meg a felnőtt kort. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Plébánosa volt az, aki felismerve a gyermek kiváló képességeit, kiharcolta szüleinél, hogy tovább taníttassák. Így került Szombathelyre, a premontreiek gimnáziumába, majd ugyanitt lett teológus. 1915-ben Mikes János püspök szentelte pappá. Papi pályájának fontos állomása volt Zalaegerszeg, ahol kis megszakítással (a Tanácsköztársaság eseményei miatt) 25 éven át dolgozott fáradhatatlanul és - ennek eredményeként gyümölcsözően - a plébániai élet újjászervezésén és a hitélet elmélyítésén. A maga kemény munkájával mutatott példát papjainak és egyéb munkatársainak, akiket mindig alaposan megválogatott. Jó érzékkel hangolta egybe a munkákat. Hívei valamennyijét személyesen ismerte, hisz minden családot meglátogatott papi teendői végzése közben. Miséző helyeket, lelkipásztori központokat hozott létre, templomokat építtetett, katolikus iskolákat alapított. Eközben a keveset alvó lelkipásztornak még irodalmi tevékenységre is volt ideje. Nemcsak a Padányi Bíró Mártonról szóló, mintegy félezer oldalas monográfiára gondolunk, de egyik legolvasottabb, több nyelvre lefordított, szépirodalmi igényességgel megírt Az édesanya című könyvére is. Emellett fővárosi katolikus lapokba rendszeresen írt cikkeket, és szerkesztője volt a népszerű Zalamegyei Lapok című kiadványnak.
Eljöttek a II. világháború vérzivataros napjai. 1944-ben XII. Piusz pápa (aki a máriapócsi templomot Basilica minor rangra emelte) veszprémi megyéspüspökké nevezte ki. Püspökké szentelése éppen a Szeplőtelen fogantatás ünnepén, március 25-én volt a «magyar Sionban», Esztergomban. Mindszenty itt is aktív egyházszervezői munkát folytatott. Földosztási terve is volt. Azon kevés püspökök közé tartozik, akik szót emeltek a zsidóság deportálása ellen. Látta, hogy a Dunántúlon (de másutt is) kész öngyilkosság a németek oldalán tovább harcolni. 1944 őszén nyilasok tartóztatták le. Sopronkőhidán raboskodott. 1945 húsvétján szabadulva térhetett vissza Veszprémbe. 1945 őszén XII. Piusz érsekké nevezte ki. Mindszenty szomorú sorsát maga a pápa is előre látta. "Te leszel az első - mondta Őszentsége 1946-ban -, akiknek vállalniuk kell a bíbor színnel járó vértanúságot." (Szavai vátesziek voltak.) Mindszenty az 1947. augusztus 15-től 1948. december 8-ig terjedő időszakot Boldogasszony Évének hirdette meg. De ekkortól, a már kommunista magyar állami hatalom megkezdte üldöztetését. 1948. december 26-án, István vértanú napján, letartóztatták és az Andrássy út 60. alá fogságba vetették. Itteni megkínoztatását nem részletezzük. Az 1956-os forradalom hozta meg szabadulását. Az 1956. november elsejei beszédét a forradalom bukása után szándékosan - ellenére - félremagyarázták, holott ő a megbékélést hirdette. A szovjet csapatok bevonulásakor az Amerikai Nagykövetségre menekült, ami 1971. szeptember végéig maradt tartózkodási helye. Ekkor Bécsbe került. (Ezt az időszakot sem célunk részletezni.) A vatikáni politika, és - bizonnyal ő is - hibázott a helyzet megítélésében. Gondolkodott bíborosi címéről való lemondásban is, mikor kézhez kapta VI. Pál pápa levelét, (1974-ben) amelyben közölte, hogy a magyarországi bíborosi széket üresnek nyilvánítja (tehát őt nem tekinti többé magyar bíborosnak). De rájött, hogy ezzel csak többet ártana a magyar katolikus egyház ügyének, mint amennyit használna. Ezért alázatos engedelmességgel elfogadta egyházi feljebbvalója döntését. A «békepapok» és a kommunista államhatalom örülhetett, hogy az igazságnak és jognak egy ilyen bátor harcosát félreállíthatták a magyar politikai és közjogi életből. Túl 80-ik életévén talán már nem is lett volna ereje tovább harcolni…
1975. májusban adta át nemes lelkét Teremtőjének. A bécsi Stephansdomban Kőnig bíboros tartotta a gyászszertartást, majd átvitték a mariacelli zarándok-bazilika magyar kriptájába, ahol 1991. május 4-ig nyugodtak hamvai. (Ne feledjük, 1991. II. János Pál pápa első magyarországi látogatásának éve! Az ő pápasága idején egész más lett a Vatikán keleti politikája is.)
Hogy magyar földben nyugodjék véglegesen, magának a mártír bíborosnak az óhaja volt. Végrendelete záradékában ugyanis ezt nyilatkozta: "Ha az istentelen kommunizmus csillaga a Magyarok Nagyasszonya és Szent István egéről lehull, vigyék tetememet az esztergomi bazilika kriptájába."
Esztergomi sírján ez áll:
"Devictus vincit!" (Legyőzetve győz!)
Bérces Mária Klára | 
