A debreceni Szent Anna Egyházközség biciklis túrát szervezett Székelyhídra, a Stubenberg-kastélyban elhelyezett Gyermek Jézus Gyermekotthonba. A túra 88 kilométer volt összesen, amely először soknak tűnt, de a tudat, hogy szegény sorsú gyerekhez megyünk látogatóba, és viszünk némi adományt, felülírt mindent. Zoltán atya vezetésével huszonketten nekivágtunk a hosszú útnak.
Amikor Csaba testvérünk felhívta a székelyhídi gyermekotthon vezetőjét, hogy hamarosan megérkezünk a határhoz, üdvrivalgás tört ki a gyerekek között. Rejtély, hogy mit érezhettek mindeközben, de mi tudtuk, hogy már nagyon várnak bennünket. Az otthon lakói közül néhányan nevelőik kíséretében elénk jöttek határhoz, hogy minél hamarabb fogadni tudjanak bennünket, és onnan kerékpározzanak velünk Székelyhídra.
Amint megérkeztünk a határ menti kis pihenőhöz, a gyerekek izgatottan, ám visszafogottan üdvözöltek bennünket. Volt aki bemutatkozott, volt aki csak a társai mellől figyelt, és volt olyan, aki a kukoricásban talált szederrel kínált bennünket. A helyzet számunkra talán idegenebb volt, de miután elindultunk a közös úton megnyíltunk egymás felé.
Egy fél órás út után megérkeztünk a gyermekotthonhoz. Még le sem tettem a biciklimet, a kislány, akivel együtt jöttem a határtól, máris kézen ragadott és a trambulin felé vonszolt. „Gyere, gyere, megmutatom milyen lábra szaltót tudok ugrani!” És valóban, csak tátottam a számat, milyen ügyesen ugrott. Nem telt bele egy perc sem, sorra jött a többi kisgyerek, hogy ők is velünk játszhassanak az ugrálón. Itt hamarosan vita alakult ki, hogy ki menjen fel a trambulinra játszani, annyira izgatottak lettek az érkezésünk miatt. Aztán egy srác a mászókához hívott, ahol erőgyakorlatot mutatott be nekem, hogy lássam, őt is kemény fából faragták, de sokáig nem tudtam ott maradni vele, mert már a nevemet skandálták a trambulinról, ahova visszaérve egy lány sütit nyomott a kezembe és még kínált egy másikkal is. Ahogy tele szájjal fordultam, megjelent egy szőke kisfiú focilabdával a kezébe, de látván, hogy épp eszek, hagyta, hogy befejezzem. A gyerekek ösztönösen keresték a kapcsolódás lehetőségét, vágytak az új társaságra. És ez a ösztön felülír mindent. Kitört belőlük az a hajthatatlan vágy, ami a szeretet forrásából inni kér. És ezek a gyerekek folyamatosan szomjaznak és inni kérnek.
Rövid idő elteltével részt vettünk a szentmisén, melyet a gyermekotthon melletti templomban tartott Balázs atya, aki szintén velünk tartott aznap. Három gyerekkel léptem be a templom ajtaján, ketten a kezemet fogták. Együtt letérdeltünk, keresztet vetettünk, és ülőhelyet keresve a félig megtelt kápolnában az első sorba húztak és leültettek maguk közé.
Egy eleven 5 évesnek nehéz csendben végigülni egy szertartást, de pár szép szó hatására csendben maradtak a jól nevelt kicsik. Utánoztak, nézték mit csinálok, tanultak.
Mise után szabad foglalkozás volt, páran focizni mentünk, így többen is bekapcsolódhattak a közös játékba. Voltak akik körbejárták az épületet, hiszen az otthon lakói egy elhagyatott kastélyban kaptak helyet Székelyhídon. A szabadfoglalkozás után készítettünk egy csoportképet az otthon lakóival és nevelőivel. Amikor ott ültünk és vártunk a többiekre, szóba került, hogy hamarosan indulunk haza. Gyurika, a zöld pólós kisfiú mellettem ült, és az előző szavak hallatán ijedt fejjel felém fordult és megkérdezte: „Ugye, nem fogsz hazamenni?” – “Nem, még nem.” – válaszoltam mosolyogva. Ezt nyugtázva ő is elmosolyodott, és vártuk a többieket.
Záró programként a szervezet által működtetett strandra mentünk, ami a kastélytól 15 perc sétára van. A biciklinket tolva a gyerekek izgalomba jöttek, és sorra kérték, hogy hadd üljenek fel és toljuk őket. Minden apró alkalmat megragadtak, hogy egy kis szín kerüljön az életükbe. A strandra érve minden gyerek izgatottan futott a vízbe, mire levettem a cipőm már mindenki bent játszott. A gyerekek hol a felnőttek nyakában, hol az ölében kötöttek ki, keresve a kötődést mindannyiunkkal. Közeledve a zárórához egy-két gyerek arcán látni lehetett a lehangoltságot, hogy máris vége a napnak, és hamarosan visszaindulunk. Gyurika, az 5 éves kisfiú pedig erősen a kezembe csapott vigyorogva, és megkérdezte: “Ugye látlak még?” – “Hát hogyne!“ – válaszoltam, és tudtam, hogy nekem itt még lesz dolgom.
Székelyhíd, a szeretet otthona
Mindenki nevében bátran kijelenthetem, hogy csodálatos napnak lehettünk részesei, amely ezeknek a gyerekeknek köszönhető, hiszen mosolyt csaltak az arcunkra, és melegséget hoztak a szívünkbe. Ezek a gyerekek ösztönösen látták meg bennünk a felnőtt társat, akit megismerhetnek, akivel játszhatnak, akitől tanulhatnak. Ez az olthatatlan szomjúság sokáig ott lesz még bennük, amelynek csillapítását nemes feladat elvállalni.
Szabó Dávid
